- filmek fogyatékosokról, filmek, ahogy a fogyatékosok csinálják -
Vajon miről álmodik ma az ember? Milyen álmokat dédelgetünk az életünkről? Egyáltalán vannak ma álmai az embereknek? Vagy a mindennapi küzdelmek taposómalmában elhaltak már az álmok is? Sajnos a statisztikák azt mutatják, hogy a fiatalok vágyképei, álmai az anyagi gazdagsággal kapcsolódnak össze, azt nem tudják, mit akarnak az életükkel kezdeni, de azt igen, hogy feltétlenül gazdagok szeretnének lenni. Mert azt tanulták és sajnos azt is tapasztalták, hogy a gazdagság a mérce, hogy akinek pénze van, az mindent megtehet. Valahogy úgy van ez, mint a Muzsikáló ezüstkecske című népmesében, ahol a király alabástrom palotáját őrző katona a hideg téli éjszakában arra a következtetésre jut, hogy milyen jó is a királynak ott benn a meleg dunnák között, míg ő itt az őrhelyén fagyoskodik. Föl is írja a hibátlan szépségű alabástrom falra: Akinek pénze van, az mindent megtehet, akinek pénze nincs, semmire se mehet! S a mese története éppen azt göngyölíti fel – nagyon aktuálisan – hogyan jut el a katona erről a meglehetősen destruktív és önpusztító illúziótól annak a felismeréséig, hogy az igazi gazdagság hol és hogyan is érhető el a világban. Mivel azonban a mai gyerekek, a felnőttek nyomán, nemigen olvasnak népmeséket, így ezt a tudást nagyon nehezen tudják megszerezni, valószínűleg van, aki sohasem tudja ezt belátni, mert a belátáshoz nagyon nehéz út vezet, amint a mesebeli katonának is egy földalatti börtönben kellett kitalálnia, hogyan is működik a világ valójában. Nem ellentmondás ez? Éppen a föld alatt kell kitalálni, hogyan menjenek a dolgok odafönt? – kérdezhetnénk. S ha nem tudunk álmodni, akkor erre az ellentmondásra nem is tudunk válaszolni. Mert az általános vélekedéssel ellentétben a mese – ahogy az álom is! - azt az igazságot közvetíti, hogy a boldogság és megelégedettség olyan belső erőktől függ, mint az önmagunk kiművelése, mint a belső erőforrások megtalálása, bánni tudás az anyaggal, társakkal való szövetkezés, a szeretet megélése. Micsoda idejétmúlt gondolatok! Próbálnánk csak ezt előadni egy kamaszokkal teli iskolában! Azt hiszem, pillanatok alatt kinevetnének, legjobb esetben is megmosolyognának. Hiszen az ő tapasztalati világunkban – amit tőlünk, felnőttektől tanultak - a világ nem így működik. Ott igenis az számít, kinek mije van: pénzben, hatalomban - a többi lényegtelen…
Pedig ha nem megyünk le oda, a föld alá, (valahova legbelülre!) ahol a mesebeli katona szerezte meg a tudást, bizony rabjai maradunk a saját illúzióinknak. Sajnos a királyt, aki a katonát a földalatti tömlöcbe zárta, ma már egyre kevésbé tudjuk megidézni, már csak azért sem, mert a király szimbóluma a mesében és a hagyományunkban is a rendet, a világ összefüggéseinek őrzőjét, a törvény és az igazság birtokosát jelenti. Hol van az igazság? - kérdezhetnénk a szintén mesebelivé vált igazságos Mátyásunk szavaival, de a választ egyre nehezebb megtalálni. S mint minden ilyen szélsőségessé vált helyzetben, valahová nagyon messzire, vagy éppen nagyon a szélére kell mennünk a világnak, hogy valami ebből felbukkanjon. De hol is van a mi világunk széle? Ez talán a mesebeli világ pereme lehet, ahol a madár se jár? De hol van az a hely, ahol a madár se jár? Nehéz odatalálni, mert nyilván nincs a világban normálisan olyan hely, ahol madarak ne lennének. Vagy mégis? Az egyik ilyen hely, amire a mesék is utalnak, az a lélek mélye, a belső történések világa, amit a mese is felfejt, ahol az eligazodást a legősibb jel, a szimbólum adja meg.
De van egy a másik, az a bizonyos „nem normális” rész, ahol azok az emberek élnek, akik nem akartak beilleszkedni a „normálisok” világába. Vagy, mert a világ mostani rendje nem képes befogadni őket, vagy éppenséggel ők nem hajlandók befogadni ezt a „rendet.” Ez már nézőpont kérdése, de mivel a nézőpont a többség privilégiuma, így ezeket az embereket fogyatékosnak nevezik, és többnyire valamilyen zárt, kicsit vagy nagyon zárt intézetekben tartják. Ők azok, akik másként látják a világot, bár erről a másként-ről sajnos nem sokat tudunk. Egyrészt, mert többnyire nem kommunikálnak velünk, másrészt, mert nem nagyon érdekli az embereket. Főként pedig azért, mert nem tudják, hogy ez mennyi különleges ismeretet hozhat, mekkora tanulást jelenthet. Ez talán abszurditásnak is tűnhet, mert mit is lehetne tanulni egy elmefogyatékostól, aki legenyhébb kifejezéssel is furcsának tűnik, például minden bevezetés helyett ismeretlenül karon fog, az arcodba hajol, és barátságosan meginvitál, hogy tarts vele. Vagy beszédkészség híján megölel, mutogat, mindenáron fizikai kontaktusba akar lépni veled, vagy netán éppen azt nem engedi, még a legkisebb érintkezéstől is riadtan visszahúzódik. De minden csak addig riasztó, amíg igazán közel nem megyünk hozzá, amíg meg nem ismerjük, amíg meg nem mutatja magát. S ez bizony nagyon nehéz feladat, hiszen a „normálisok” világában is ez az egyik legkétségesebb kifutású kaland – a kommunikáció.
Van egy nagyon érdekes és önmagában jelentőségteljes tény: a fogyatékosok - a társadalmi változások viharában - azokban a kastélyokban kötöttek ki, ahonnét az arisztokratákat kitelepítették. Még ma is számtalan ilyen jellegű szociális intézmény van – többek között a zsirai[1] is ilyen – főúri kastélyok hellyel-közzel felújított és valamennyire karban tartott épületében. Hajdani főuraink helyén ma fogyatékos emberek élnek, akiknek az életéből legalább annyira hiányzik az anyagi világ megélhetési kényszere, mint hajdani arisztokratáinkéból. Szabadságuk ettől függetlenül korlátozott – de szellemi értelemben legalább annyira szabadok, mint kékvérű elődeik, hiszen nem kötik őket sem társadalmi előírások, sem elvárások. Szabadságuk egyik megnyilvánulási formája éppen az a szemlélet, ahogyan filmet készítenek, annak a megmutatkozása, hogyan látják magukat és a környező világot.
Erre a nehéz feladatra született egy különlegesen leleményes megoldás, méghozzá Zsirán, a Fővárosi Önkormányzat Fogyatékosok Otthona elnevezésű intézményben, ahol Fábián Gábor amatőr filmes kamerát adott a fogyatékos emberek kezébe. Aztán meghirdették, hogy ezekből az elkészült filmekből fesztivált rendeznek. Talán nem teljesen új kezdeményezés, talán a világban már sok helyen teszik ugyanezt (van már nemzetközi szemle is Hollandiában!), de mindenesetre megszületett az „Álmodtam egyet” című zsirai speciális filmszemle, ahol különböző magyarországi intézményekből érkező fogyatékos emberek mutatják meg, hogyan látják ők a világot. És ez az igazán különleges élmény: megnézni, hogyan látja valaki „más” a világot, akiről általában az a nézet, hogy ő „más”! Mert a fentiek miatt másképpen néz ki, másképpen mozog, másképpen próbál kommunikálni, vagy éppen nem képes a megszokott módon kommunikálni. Vagy, mert testileg más, vagy, mert az elméje működik másképpen. És itt jön a csavar: akkor ő hogyan látja a világot? Úgy, ahogy mindenki, vagy az ő látásukban is megjelenik az, ami miatt ők egy „másik”, elkülönített térben, élethelyzetben vannak? Mert ha igen, akkor ez valamilyen módon igazolhatja magát az elkülönítést, a társadalomnak azt az igényét, hogy külön kezeljék a fogyatékosságot, hogy ne kelljen a mindennapokban ezzel foglalkozni… Összefoglalóan azt lehet erről mondani, hogy ártatlanul és egyben reflexió nélkül. Itt a kép nem arra szolgál, hogy a másik számára valamilyen jelentést közvetítsen, megmagyarázzon valamit, hanem önmagában a megmutatás, a kép előhívása a szándék, nincs manipuláció, nincs „hátsó szándék”, mert naivitás van, másképpen nevezve a lényeg az ártatlanság. Ezzel a látásmóddal a külső szemlélő számára megmutatkozik egy belső fókuszpont, ami minden – a képen megjelenő tárgyat – jelentőségteljessé tesz. A filmkép által bemutatott esemény, történés vagy tárgy önmagában válik jelentéstelivé, mintegy előhívódik belőle saját lényege, ami a hétköznapok színterén már nem érzékelhető a gyakoriság miatt. Amikor Joli – az egyik filmen - a mindennapi rutin szerint tologatja a takarítóeszközöket, ez semmilyen információt önmagában nem ad, de ahogyan egyszerre elmondja, amit csinál, és aztán teszi is ugyanezt, az már majdnem filozófia. Lelassít, ráfókuszál a mindennapiságra, aztán egyszerre eltávolít tőle a narratív ismétlés gesztusával, ez olyan élményt ad, ami visszahelyezi a történéseket az eredendő rituális esemény primer szintjére, mintha minden most történne először a világban, illetve annak az első eseménynek a rituális ismétlése lenne. Fontossá lesznek a tárgyak, de az eredendő szimbolikus értelmükben válnak azzá. A kapu (az egyik film címe) nemcsak egy hely, amin átmegyünk, hanem az a bizonyos kapu, ami az egyik világot összeköti a másikkal, ami egyszerre rezeg kívül és belül, mert a lényege az összekötés. A megjelenő képekben ezek a jelentéstartalmak tökéletes természetességükben vannak jelen, ahogyan a mesékben is az ártatlan felnőtt és a gyerek is tudja, hogy a sárkány legyőzése nem egy állat legyőzése miatt fontos, hanem mert folyton szembe kell nézni a bennünk jelen lévő káosz félelmével, és ezt a félelmet meg kell tudni fogalmazni, vagyis levágni mind a hét fejét, hogy soha többé ne álljon a szabad cselekvés útjába.
Ha netán nehezen esett le a tantusz, akkor ott volt segítségül a fesztivál kitalálójának, Fábián Gábornak két film-etűdje, amelyben esszenciálisan benne rejlett a fogyatékosságnak a kapcsolata a „normálishoz”, a titok, amitől annyira különleges élménnyé vált a zsirai speciális filmszemle. Angyali vidéken – mondja a film címe, és végigvezeti a nézőt a kamera szemével azokon az arcokon, akiket mi hagyományosan fogyatékos embereknek nevezünk. „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem” – énekli Töröcsik Mari, és mi látjuk – mintegy tükörbe nézve – hogy milyenek is vagyunk. Mert tükör ez a képsor, amelyben felnagyítva, végtelen szeretettel, de magunkat láthatjuk meg, mindazt, amit nem merünk megmutatni, mert ott belül van elzárva – tudják, ahol a madár sem jár – és amit mi itt kint szégyellünk, pedig csak a sebezhetőségünk megmutatása révén válhatunk ilyen angyalokká. De mi nem akarunk angyalokká válni, mert nem vállaljuk fel ezt az arcunkat, nem engedjük ki a bezártságból a láthatóságba. Az utolsó képsorban mind ott állnak kint a kastély előtt, van, aki integet, van, aki csak ijedten ácsorog, és néznek fel, oda, ahonnét a láthatatlan szem nézi őket. Rémisztő és kísérteties fókuszpont ez, mert innét ráláthatunk arra az önmagunkra is, aki táborokba és drótkötelek közé tereli azt, aki más, akin kívül látszik mindaz, amit olyan gondosan elzártunk belülre. Minden arc egy lélektani tanulmány, amelyben felismerhetjük, hogy a normálisnak melyik elágazásánál válik ennyire direkten láthatóvá a belső konfliktus, és megérthetjük, hogy a különbség nagyon csekély, és ami elválaszt, az éppen összeköt. A maciját szorongató középkorú asszony, vagy a rebbenő szemű, fókuszálásra, szembenézésre képtelen fiatalabb, vagy a tágra nyílt szemű kíváncsi tekintetű – melyik is vagyok éppen?
S ha mindez nem lett volna elég meggyőző, Fábián Gábor elkészített még egy filmet ugyanitt, ugyanazokról. (Egy napom, ha véget ér) De most a történés végigköveti a foglalkozások napi menetét – láthatjuk, hogyan telik az intézetben az idő, milyen tevékenységek keretében zajlik a nap. Szinte összefolynak az órák ebben a lelassított zónában, ahol minden mozdulat, reakció, gesztus kissé más, de mégis ismerős, csak éppen – ahogyan a másik filmben is – minden lelassult, időtlenné vált. Valami hiányzik, valami pedig nagyon is ugyanaz, mint a „kinti” világban. A más, az a céltudatos tevékenykedés teljes különbözősége – itt nem fogalmazódik meg hagyományos értelemben a cél, mert maga az cél, hogy valaki éppen megfog egy ceruzát, és az, ahogyan megfogja, sokatmondóan jelzi viszonyát a tárgyi világhoz. Itt senki sem visel álcát, mindenki azonos önmagával, mert nincs értelme az álarcnak, a sebek kívül vannak és láthatóak. Amiben viszont nagyon is hasonlít, ismerős ez a világ, az a sebek természete, amik álca nélküli „üzemmódban” nagyon könnyen felismerhetőek. A kommunikációképtelenség, a kapcsolódási zavar, a szétesettség, a túlzott merevség, a befogadás korláttalansága, a cselekvésképtelenség, érintési zavar, dadogás, motyogás, dörmögés. A motyogó egyszer csak énekre vált, és a régi nóta minden szava egyértelműen beazonosítható. A rendező ekkor hang-fókuszpontot vált, és a dal visszhangossá emelkedve eltávolodik az éneklőjétől, ahogyan a néző is egyre magasabbra emelkedve – ha akarja – megláthatja ennek a világnak a fájdalmas otthontalanságát, világunk fájdalmas otthontalanságát. A záró képsor mitikussá növeli ezt a magányt, de egyben fel is oldja, amikor az egyik képsorról ismerős vörös csuklyás gyermeki arcú asszony mozdulatait mutatja. Az ő arca külön filmes tanulmányt érdemel, de itt ebben a záró jelenetben valóban „angyali”, az ártatlanság értelmében. Mozdulatai – ülő helyzetben - egyfajta áldásosztást jelenítenek meg, miközben a színpadon lévő másik szereplő körbe-körbe mozog. Az ülő a kezével ír le köröket, a másik magát a kört járja be. Mintha egyszerre jelenne meg a világ kétféle mozgása: az egyik a folyton körbe járó Nap, a másik az egyhelyben őt tükröző Hold, amely fényét a Naptól kapja. Úgy, ahogy a látszólag értelem nélküli fogyatékos ember is azt a „fényt”, (a Nap, a világ-értelem fényét) tükrözi vissza – a maga módján – ami bennünk is világít, csak másként, mintegy mitikus távolságba és mélységbe vonva. Vagy meglátjuk ezt a mélységet, vagy elfordítjuk a fejünket, és nem akarjuk megtanulni ezt a mélyebb és fontosabb tudást, amit Fábián Gábor is felkínál a filmjében – szertetettel és figyelemmel. Mert ha létezik szeretetteljes kamera, akkor az övé maximálisan az, egy olyan ember fókuszpontja, aki a legmélyére nézett a fogyatékosságnak és másságnak nevezett állapotba, és csodát látott benne: az embert magát.
Így válhatunk álmodóvá, olyanná, aki a hétköznapi realitások világában készen áll a csodára, befogadó a szó valódi értelmében, mert a legnagyobb értéket képes felmutatni.
Pápes Éva, szakíró, filmkritikus
